Logo des Hebbel am Ufer

Is leaving an option? Péter Kárpáti

Ungarischer Originaltext für Sonderpublikation zu "Leaving is not an option? Aktuelle künstlerische Positionen aus Ungarn" 9.-16.3.2014

Emlékszem, milyen váratlan, milyen hihetetlen csoda volt, amikor valamikor a nyolcvanas évek elejétől kezdve már minden évben egyszer lehetett Nyugatra utazni. Ez volt a szabadság eufóriája. És az, hogy a kint maradtakat már nem ítélték súlyos börtönbüntetésre, az emigráció már csak szabálysértésnek számított. De még a nyolcvanas évek végén is elképzelhetetlen volt számunkra, hogy forintért bármikor szabadon vásárolhassunk valutát, és a német márkát, dollárt, frankot ne a belvárosban csapatostul csellengő araboktól kelljen illegálisan és irreálisan magas áron beszerezni, remegő kézzel, egy kapualjba húzódva. Még ma is furcsa számomra, hogy amikor külföldre utazom, nem a cipőmben elrejtve viszem magammal az eurót.

Később, amikor igazán megnyíltak a határok, még mindig elképzelhetetlen volt számunkra, hogy egy keleti, másodrendű európai polgárnak szabadon lehessen Nyugaton munkát vállalni.
Ma sokszor úgy tűnik, mintha amnéziásak lennénk. Hisztériásan igyekszünk elfelejteni, hogy a szabadság mifelénk drága és ritka kincs. Ösztönösen, titokban még mindig megborzongunk, amikor megállás nélkül hajtunk át egy másik országba, közben úgy viselkedünk, mintha nem tudnánk, elfelejtettük volna, hogy hozzánk sokkal jobban illik a vasfüggöny.

Abszurditás, misztikus csoda, hogy bármikor el lehet menni! Hogy megválaszthatom, hol élek! Ezzel a tudattal sokkal könnyebben el lehet viselni a belső rabságot is, az idegenséget a saját hazánkban, a cselekvésképtelenséget ebben az undok, agresszív kis Bermuda-háromszögben.
Állítólag ötszázezren elmentek már. Nagyszerű, irigylem őket. A mai kivándorlással az egyik legnagyobb gond, hogy újabb rabságot szül: ha kimentem, nem jöhetek többet vissza, hiszen nyomasztó már maga ez a gondolat is. Gazdasági, politikai, erkölcsi menekültté válok anélkül, hogy ezt a státuszt bármelyik állam elismerné, hiszen papíron, hivatalosan ugyanolyan európai polgárok vagyunk, mint az ottaniak.

Csak látszólag nyíltak meg a határok, a gazdasági és kulturális vasfüggöny továbbra is ott éktelenkedik. Többnyire csak azok mehettek és mennek el, akik, ha valamennyire szűkösebben, de idehaza is képesek európai színvonalon élni. A mélyszegénység jövőtlenségében élő milliók számára, akiknek valóban hanyatt-homlok kéne menekülniük innen,  továbbra se létezik ez az opció.