Logo des Hebbel am Ufer

Is leaving an option? Kornél Mundruzcó

Ungarischer Originaltext für Sonderpublikation zu "Leaving is not an option? Aktuelle künstlerische Positionen aus Ungarn" 9.-16.3.2014

“A nagy világon e kivűl 

Nincsen számodra hely”
Vörösmarty
           
Ma Magyarországon a kivándoroltak száma eléri a többszázezres mértéket. Ebben a számban az én ismerőseim is benne vannak. Én nem vagyok benne.

Nincs olyan család, amelyben ne vetődne fel a külföldi mukavállalás gondolata. Mint ahogyan idővel az ember halottainak száma, kivándoroltjainak száma is exponenciálisan nő. Az elvágyódás azonban korántsem olyan rózsaszín vízói, mint ahogyan azt esetleg gondolhatnánk. Sok év eltelte után sem látszik megszületni az a közös európai eszme, amely képes lenne megtartani mindannyiunkat, mely képes lenne valamiféle közös identitást megteremtésére. Mára a határok szabad átjárhatóságának extázisa, a páneurópai gondolat romatikus szépsége, a közös értékek felmutatásának reménye a múlté. Felnőtt egy generáció, aki már nem rohan hűtőgépet vásárolni a Mariahilfer Strasse-ra, és nem gondolja, hogy a túl a Kárpátokon kolbászból van a kerítés. Az újrakezdés, a sikeresség, az elvágyódás ábrándja helyett egy áldozatos munkával és veszteségekkel teli, de méltóbb, kiszámíthatóbb, magányos élet reményében lép, már ha viszi a lába. Illúziók nélkül.

Aki ma elhagyja a hazát, az az országban uralkodó retorika szerint egyúttal árulóvá is válik. Miért áruló aki elmegy? Mert nem szolidáris az ittmaradtakkal. Vagy mert - a jólismert kádári fordulattal élve - aki nincs velünk az ellenünk van. Paradox módon a vádban tehát benne van a kényszerű felismerés, itthon rosszabb, mint másutt.

A magyar ember, éppen úgy mint megannyi más európai, a szörnyű felismerést, hogy felelősségvállalás nélkül nincs haladás, illetve, hogy az összetartozás egyben számonkérhetőságet is jelent kétféle módon látszik feldolgozni. Hiábavaló harcba fog, nemzeti öntudatának hangsúlyozásával vagy megtagadja hazáját. 

Én egyik válaszban sem találom meg önmagam. Nyugaton keletinek érzem magam, keleten nyugatinak. Fehérek között feketének, feketék között fehérnek. Aki hazájában idegen, idegenek között is idegen marad, mert a haza nem választás kérdése. A haza bennünk van.  Hazátlannak lenni pedig idegenség.

Így most ott állok, ahol a part szakad.  A döntés pedig lehetetlen. És ebben a robajlás utáni csendben arra gondolok: nincs olyan boldog történelmi kor, amelyet ne valami borzalom előzött volna meg. Állok csak itt. Bevallom, szeretem a határvidékeket. Két kultúra találkozásánál, ahol a fromtvonalak húzódnak mindig nagyobb a szellemi izgalom, mint a lankás belvidékeken.
Persze álmomban nem gondoltam, hogy a szabadságot ennyire könnyű lehet felszámolni, mint ahogyan az itt és most történik. Szabad alkotónak maradni. Nekem ez az egyetlen lehetőségem határon innen és túl.

De eljöhet az idő, amikor az embernek nincs kedve többet harcolni, hogy megvédje magát és függetlenségét. Amikor úgy érzi méltóságának megőrzéséhez tartozik, hogy békében élhessen és az életet választhassa. És leteszi a fegyvert. És vagy kollaborál vagy menni kénytelen. És akkor a kötelékek elszakadnak. És lépni kell.  Akkoris, ha szakadék van előtte. Zuhanni pedig akár a legnagyobb szabadság is lehet.



Der vorliegende Texte erschien erstmals im Magazin Nr. 21 der Kulturstiftung des Bundes, “Was heißt schon Fremdsein und wo beginnt eigentlich das Exil?”, Herbst/Winter 2013. Es enthält weitere Statements zur Frage “Is Leaving an Option?” von Béla Pintér, Árpád Schilling, György Szabó und Andrea Tompa.